Post by Thomas Stratham on Jun 30, 2010 15:21:17 GMT -5
Név: Thomas Stratham
Kor: 28
Születési helye: Cardiff
Nem: Férfi
Foglalkozás: Szabad kalóz, Anglia szolgálatában
Felszerelés: Angol tiszti ruha, egy pisztoly, némi puskapor, 10 golyó, egy Schiavona és a HMS Desire(Őfelsége Kísértés nevű hajója), mely egy Hadiszlúp.
Előtörténet:
Stratham Kapitány Naplója 1695 június 30.
Épp ma lettem 28 éves. Fiatalnak érzem magam, bár néha a döntések súlya ezer évet öregít rajtam. Egy biztos: Ez a huszonyolc év nem múlt el sem nyom, sem esemény nélkül. A legutóbbi kaland emlékei még mindig bennem élnek. A minap alaposan megkergetett bennünket egy francia kalózvadász. Nem tehettünk mást, menekülnünk kellett. A legénység fáradt, az élelmünk fogytán, de talán még elég addig, hogy elérjük Port Royale-t. Ha sikerül, akkor egy hatalmasat pihenünk mielőtt újra a tengerre szállunk. Már látom, ahogy a pihenőidő alatt jelentést írogatok a kormányzónak, de hát ez van, ez is része a munkámnak. Apropó munka: Azt hiszem az egyik legérdekesebb foglalkozással büszkélkedhetek: Kalóz vagyok. Na azért nem kell itt mindenfélére gondolni. A tisztességesebb fajta. Az a kalóz, akit a nemzet, akinek dolgozik busásan megfizet azért, hogy legyengíti az ellenségeit. Szabad kalóz vagyok, mégpedig hazám, Anglia szolgálatában. Meglehetősen érdekes történet, hogy hogy kerültem ide, de miért is ne írjam le? Legalább ez megmarad belőlem, ha egyszer Davy Jones börtönébe kerülök1. Tehát kezdjük az elején!
*Davy Jones börtönébe azok kerülnek, akiket elnyel a mélység, vagyis hullámsírba vesznek
A korai gyermekkoromból nem maradt meg sokminden, a születésem körülményei meg nem érdekeltek soha sem. A lényeg, hogy Britannia egyik legnagyobb kikötővárosában, Cardiff-ban születtem. Anyám -Anne Ford- egy egyszerű háziasszony volt, se több, se kevesebb, apám Id. Thomas Stratham kikötőmunkás és matróz. Ennek fényében nem mondhatom el, hogy jól éltünk, de legalább egy család voltunk minden körülményben. Mellesleg kevés korombeli fiú mondhatta el, hogy az apja bejárta a hét tengert. Emiatt sajnos elég keveset láttam apámat, de mindig hozott valami érdekeset az útjairól és rengeteg történetet mesélt. Ezek a történetek mindig érdekeltek és mindig átéltem, mintha ott lettem volna én is. A pusztító viharokat, a menekülést a kalózok elől és minden ilyesmit. Apám mindig mondta, hogy útjai alatt mindig hálás az égieknek, amiért a legnagyobb veszedelmet, a Bolygó Hollandit nem sodorja az útjukba. Akkor még nem értettem, hogy mire gondol. Később már igen. Így teltek a mindennapjaink. Apám vagy velünk volt, vagy távol és éltük az mi kis egyszerű életünket. Amikor betöltöttem a tizenötödik évemet, megpróbáltam rávenni az öreget, hogy vigyen magával az egyik útjára, de visszautasította. Apám mindvégig katonának szánt, de akart az ördög katona lenni. Sokkal jobban vonzott a tenger és a kalnadok, amiket rejthet. Ilyen szempontból talán hálás is lehetek, hogy erről az útjáról nem tért haza. Ki tudja mi lett volna belőlem. Az Új Világba hajózott a HMS Horizon fedélzetén, hogy európai árukat cseréljenek ottaniakra. Az útat legrosszabb esetben fél év hosszúságúra saccolták, ami lassan le is telt, de apám sehol és még a hajó sem futott be a kikötőbe. Minden nap kijártam és vártam, hátha felbukkan, de már soha többé nem jött. Egyik este, amikor hazamentem a kikötőből, egy katona lépett az ajtó elé. „Te vagy Thomas Statham?“ kérdezte. Azt hittem apámra gondol. „A fia vagyok.“ válaszoltam neki. A katona arcán látszott a megdöbbenés. Talán kellemetlennek találta, hogy egy fiúval közölje az apja halálhírét, de végül kinyögte, hogy a Horizon kalóztámadás áldozata lett a visszaúton és csak maroknyi túlélő maradt, de az öreg Thomas Stratham nincs köztük. Elszorult a szívem, de igyekeztem nem elsírni magam. Vigaszt találtam abban, hogy így talán tengerre szálhatok én is. Apám halála előtt sem volt túl jó sorunk, azután még rosszabb lett. A kikötőben dolgoztam. Rakodtam a ládákat a hajókba és néztem, ahogy elszáguldanak a dagállyal. Hazafelé elhatároztam, hogy feljutok az egyik hajóra. Majdnem három éve dolgoztam annélkül, hogy akár egy hajóorrnyit is mentem volna a tengeren. Tudtam, hogy anyám nem egyezne bele, így otthonról is szöknöm kell. Másnap reggelig vártam. Az izgalomtól aludni sem tudtam, csak forgolódtam egész éjjel. Másnap reggel elindultam a kikötőbe, ahogy mindig, de ezúttal eszem ágában sem volt pakolni a ládákat. Találtam egy üres ládát, amit a hajóra felpakolandók közé csempésztem, majd belebújtam. Éreztem, hogy valaki megemeli a ládát és elindul vele. Sosem voltam egy nagydarab fickó, így fel sem tűnt neki, hogy nem áru van benne. Így jutottam a hajó rakterébe. Amikor a hajó kifutott, eszembe jutott, hogy nem számoltam egy aprósággal: Az út hosszú és enni-inni kell valamit közben. Nem tudtam mitévő legyek, csak vártam, hogy leszálljon az éj és talán kiosonok és lopok valamit. Nem számítottam arra, hogy késő éjszaka előtt elő kell bújnom a rejtekhelyemről. Estefelé lehetett, amikor meghallottam a mennydörgést, majd a zuhogó eső kopogását, a kötelek nyikorgássát és a kapitány parancsait. Nem tudtam pontosan mi lehet odakint, de ide-oda dobálta a hajót, amitől rosszul lettem. Nem volt más választásom, mint kimenni és kidobni, ami nem akar bent maradni. Gond nem volt addig, amíg a vihar okozta fejetlenség tartott, azonban miután csend lett és a rend is helyreállt, a kapitány végigsétált az emberei közt, hogy megnézze ki hiányzik. Beálltam közéjük, hátha nem veszi észre, elvégre annyi ember van itt. Persze ez csak naiv gondolat volt. Azonnal kiszúrta, hogy nem tartozom a legénységébe és meg is tanultam az első szabályt: Egy jó kapitány ismeri a legénységét. Elmeséltem hát neki a történetemet, majd végül a nevmet is megtudta és én is az övét. Sir Charles Smith a HMS Dragon kapitánya. Készségesen felajánlottam neki a szolgálataimat, mire megkérdezte, hogy értek-e a hajókhoz. Megpróbáltam valamit összehordani, de nem igazán győzte meg. Az egyetlen szerencsém, az volt, hogy a vihar elsodort néhány embert, így minden kézre szükség volt. „Ha mást nem is, a fedélzetet még te is fel tudod mosni.“ mondta a kapitány. Az út hátralévő részében rengeteget tanultam a legénység tagjaitól és Smith kapitány úgy döntött megtart a legénységében. Így kerültem az Új Világba.
Smith Kapitány
Az itteni élet merőben más, mint odahaza a jó öreg Európában. Kevesebben élnek itt, de legalább akkora a nyüzsgés és mintha soha nem állna meg az élet. Emberek jönnek-mennek és a hajók is. St. Kitts szigetén kötöttünk ki, ahol lepakoltuk az árut és érdeklődtem, hogy mikor megyünk vissza? Meglepetésemre a kapitány azt mondta, hogy elég hosszú ideig maradunk és a kormányzóhoz sietett. Amikor visszatért, már javában mulattunk a legénységgel a kikötő kocsmájában. Smith a hajóra terelte a legénységet és közölte, hogy mától az Angol Korona Szabad Kalózai vagyunk. Ez azt jelentette, hogy szabadon megtámadhatunk bármilyen hajót, ami nem angol zászló alatt utazik. Így kezdődött az egész. A hajókról sokmindent megtanultam az első néhány hónap alatt, valamint megtanultam a pisztoly és a kard használatát is. Végre teljes értékű tagja lehettem a legénységnek.
/Folyt köv./
Kor: 28
Születési helye: Cardiff
Nem: Férfi
Foglalkozás: Szabad kalóz, Anglia szolgálatában
Felszerelés: Angol tiszti ruha, egy pisztoly, némi puskapor, 10 golyó, egy Schiavona és a HMS Desire(Őfelsége Kísértés nevű hajója), mely egy Hadiszlúp.
Előtörténet:
Stratham Kapitány Naplója 1695 június 30.
Épp ma lettem 28 éves. Fiatalnak érzem magam, bár néha a döntések súlya ezer évet öregít rajtam. Egy biztos: Ez a huszonyolc év nem múlt el sem nyom, sem esemény nélkül. A legutóbbi kaland emlékei még mindig bennem élnek. A minap alaposan megkergetett bennünket egy francia kalózvadász. Nem tehettünk mást, menekülnünk kellett. A legénység fáradt, az élelmünk fogytán, de talán még elég addig, hogy elérjük Port Royale-t. Ha sikerül, akkor egy hatalmasat pihenünk mielőtt újra a tengerre szállunk. Már látom, ahogy a pihenőidő alatt jelentést írogatok a kormányzónak, de hát ez van, ez is része a munkámnak. Apropó munka: Azt hiszem az egyik legérdekesebb foglalkozással büszkélkedhetek: Kalóz vagyok. Na azért nem kell itt mindenfélére gondolni. A tisztességesebb fajta. Az a kalóz, akit a nemzet, akinek dolgozik busásan megfizet azért, hogy legyengíti az ellenségeit. Szabad kalóz vagyok, mégpedig hazám, Anglia szolgálatában. Meglehetősen érdekes történet, hogy hogy kerültem ide, de miért is ne írjam le? Legalább ez megmarad belőlem, ha egyszer Davy Jones börtönébe kerülök1. Tehát kezdjük az elején!
*Davy Jones börtönébe azok kerülnek, akiket elnyel a mélység, vagyis hullámsírba vesznek
A korai gyermekkoromból nem maradt meg sokminden, a születésem körülményei meg nem érdekeltek soha sem. A lényeg, hogy Britannia egyik legnagyobb kikötővárosában, Cardiff-ban születtem. Anyám -Anne Ford- egy egyszerű háziasszony volt, se több, se kevesebb, apám Id. Thomas Stratham kikötőmunkás és matróz. Ennek fényében nem mondhatom el, hogy jól éltünk, de legalább egy család voltunk minden körülményben. Mellesleg kevés korombeli fiú mondhatta el, hogy az apja bejárta a hét tengert. Emiatt sajnos elég keveset láttam apámat, de mindig hozott valami érdekeset az útjairól és rengeteg történetet mesélt. Ezek a történetek mindig érdekeltek és mindig átéltem, mintha ott lettem volna én is. A pusztító viharokat, a menekülést a kalózok elől és minden ilyesmit. Apám mindig mondta, hogy útjai alatt mindig hálás az égieknek, amiért a legnagyobb veszedelmet, a Bolygó Hollandit nem sodorja az útjukba. Akkor még nem értettem, hogy mire gondol. Később már igen. Így teltek a mindennapjaink. Apám vagy velünk volt, vagy távol és éltük az mi kis egyszerű életünket. Amikor betöltöttem a tizenötödik évemet, megpróbáltam rávenni az öreget, hogy vigyen magával az egyik útjára, de visszautasította. Apám mindvégig katonának szánt, de akart az ördög katona lenni. Sokkal jobban vonzott a tenger és a kalnadok, amiket rejthet. Ilyen szempontból talán hálás is lehetek, hogy erről az útjáról nem tért haza. Ki tudja mi lett volna belőlem. Az Új Világba hajózott a HMS Horizon fedélzetén, hogy európai árukat cseréljenek ottaniakra. Az útat legrosszabb esetben fél év hosszúságúra saccolták, ami lassan le is telt, de apám sehol és még a hajó sem futott be a kikötőbe. Minden nap kijártam és vártam, hátha felbukkan, de már soha többé nem jött. Egyik este, amikor hazamentem a kikötőből, egy katona lépett az ajtó elé. „Te vagy Thomas Statham?“ kérdezte. Azt hittem apámra gondol. „A fia vagyok.“ válaszoltam neki. A katona arcán látszott a megdöbbenés. Talán kellemetlennek találta, hogy egy fiúval közölje az apja halálhírét, de végül kinyögte, hogy a Horizon kalóztámadás áldozata lett a visszaúton és csak maroknyi túlélő maradt, de az öreg Thomas Stratham nincs köztük. Elszorult a szívem, de igyekeztem nem elsírni magam. Vigaszt találtam abban, hogy így talán tengerre szálhatok én is. Apám halála előtt sem volt túl jó sorunk, azután még rosszabb lett. A kikötőben dolgoztam. Rakodtam a ládákat a hajókba és néztem, ahogy elszáguldanak a dagállyal. Hazafelé elhatároztam, hogy feljutok az egyik hajóra. Majdnem három éve dolgoztam annélkül, hogy akár egy hajóorrnyit is mentem volna a tengeren. Tudtam, hogy anyám nem egyezne bele, így otthonról is szöknöm kell. Másnap reggelig vártam. Az izgalomtól aludni sem tudtam, csak forgolódtam egész éjjel. Másnap reggel elindultam a kikötőbe, ahogy mindig, de ezúttal eszem ágában sem volt pakolni a ládákat. Találtam egy üres ládát, amit a hajóra felpakolandók közé csempésztem, majd belebújtam. Éreztem, hogy valaki megemeli a ládát és elindul vele. Sosem voltam egy nagydarab fickó, így fel sem tűnt neki, hogy nem áru van benne. Így jutottam a hajó rakterébe. Amikor a hajó kifutott, eszembe jutott, hogy nem számoltam egy aprósággal: Az út hosszú és enni-inni kell valamit közben. Nem tudtam mitévő legyek, csak vártam, hogy leszálljon az éj és talán kiosonok és lopok valamit. Nem számítottam arra, hogy késő éjszaka előtt elő kell bújnom a rejtekhelyemről. Estefelé lehetett, amikor meghallottam a mennydörgést, majd a zuhogó eső kopogását, a kötelek nyikorgássát és a kapitány parancsait. Nem tudtam pontosan mi lehet odakint, de ide-oda dobálta a hajót, amitől rosszul lettem. Nem volt más választásom, mint kimenni és kidobni, ami nem akar bent maradni. Gond nem volt addig, amíg a vihar okozta fejetlenség tartott, azonban miután csend lett és a rend is helyreállt, a kapitány végigsétált az emberei közt, hogy megnézze ki hiányzik. Beálltam közéjük, hátha nem veszi észre, elvégre annyi ember van itt. Persze ez csak naiv gondolat volt. Azonnal kiszúrta, hogy nem tartozom a legénységébe és meg is tanultam az első szabályt: Egy jó kapitány ismeri a legénységét. Elmeséltem hát neki a történetemet, majd végül a nevmet is megtudta és én is az övét. Sir Charles Smith a HMS Dragon kapitánya. Készségesen felajánlottam neki a szolgálataimat, mire megkérdezte, hogy értek-e a hajókhoz. Megpróbáltam valamit összehordani, de nem igazán győzte meg. Az egyetlen szerencsém, az volt, hogy a vihar elsodort néhány embert, így minden kézre szükség volt. „Ha mást nem is, a fedélzetet még te is fel tudod mosni.“ mondta a kapitány. Az út hátralévő részében rengeteget tanultam a legénység tagjaitól és Smith kapitány úgy döntött megtart a legénységében. Így kerültem az Új Világba.
Smith Kapitány
Az itteni élet merőben más, mint odahaza a jó öreg Európában. Kevesebben élnek itt, de legalább akkora a nyüzsgés és mintha soha nem állna meg az élet. Emberek jönnek-mennek és a hajók is. St. Kitts szigetén kötöttünk ki, ahol lepakoltuk az árut és érdeklődtem, hogy mikor megyünk vissza? Meglepetésemre a kapitány azt mondta, hogy elég hosszú ideig maradunk és a kormányzóhoz sietett. Amikor visszatért, már javában mulattunk a legénységgel a kikötő kocsmájában. Smith a hajóra terelte a legénységet és közölte, hogy mától az Angol Korona Szabad Kalózai vagyunk. Ez azt jelentette, hogy szabadon megtámadhatunk bármilyen hajót, ami nem angol zászló alatt utazik. Így kezdődött az egész. A hajókról sokmindent megtanultam az első néhány hónap alatt, valamint megtanultam a pisztoly és a kard használatát is. Végre teljes értékű tagja lehettem a legénységnek.
/Folyt köv./